Mikor döntötted el, hogy a zene felé fordulsz és gyerekeknek szeretnél énekelni?

Igazából nem volt tudatos döntés, hogy gyerekeknek énekeljek, valahogy zsigerből jött, ma pedig már bizonyossággal tudom, hogy én erre születtem. Persze a követendő minta adott volt, hiszen édesapámnak, lelkes népművelőként mindene volt a zene, ő maga is számtalan verset zenésített meg, melyeket kislányként gyakran én adtam elő. Már felnőttként, Kukorelli Endre Samunadrág című zenés verseskötetét olvasva, hallgatva éreztem azt újra, hogy nekem a zenével küldetésem, dolgom van. 2006 több szempontból is fontos év volt számomra: ekkor született meg az első lemezem, Kolosi Beátának, a Líra Kiadó vezetőjének a támogatásával és ebben az évben alakult meg a Farkasházi Réka és a Tintanyúl zenekar, amellyel nem kisebb célt tűztünk ki magunk elé, mint hogy a kortárs gyerekvers irodalmat zenei köntösben népszerűsítsük és közel vigyük a gyerekekhez. Jó pár év és sok-sok fellépés kellett hozzá, mire megtaláltuk a saját hangunkat, azt a sajátos hangzásvilágot és előadói stílust, ami mára a védjegyünkké vált.

Még számomra is hihetetlen, hogy a zenekar idén nagykorúvá vált és immár 18 éve indult kalandos útjára! Ezt ünnepeljük meg augusztus 4-én a Budapest Parkban egy nagyszabású koncerttel, olyan meghívott vendégekkel, mint az Alma együttes, Bánsági Ildikó, Beck Zoli (30Y), Bereczki Zoltán, Csemer Bogi, Csorba Lóci, Geszti Péter, Malek Andrea, Puskás Peti és Zentai Márk, akik mind beszélgető partnereink voltak az immár 3. évadába lépett Társasjáték című podcastunkban.

Mennyiben más gyerekközönségnek előadni, mint felnőtteknek?

A gyerekközönség figyelmét folyamatosan fent kell tartani. Ők pusztán illendőségből nem fognak úgy viselkedni egy koncerten, mintha érdekelné őket, ami a színpadon történik. Öncélú művészkedésre nem nagyon van lehetőség, de azért mindig picit belecsempészünk egy kis pluszt, hogy a szülők is jól érezzék magukat és ők is kapjanak valamit, annak ellenére, hogy alapvetően egy gyerekeknek szóló koncertre érkeztek. Minden dalunk úgy készül, hogy ne csak a gyerekek élvezzék, de a család is szeresse hallgatni. A legjobb visszajelzés a szülőktől, hogy egyszer csak azt veszik észre, hogy már gyerek nélkül is Tintanyúl-dalokat dúdolnak. De egyébként, hogy a kérdésedre visszakanyarodjak, a gyerekközönség egy nagyon nyitott és végtelenül befogadó közönség, még rendkívül plasztikus és jól formálható az ízlésük és mi ezt igyekszünk is kihasználni. Azt szeretnénk, hogy azok a gyerekek, akik most Tintanyúl koncertre járnak, felnőve is igényesek legyenek a zenei ízlésüket és választásaikat tekintve és képesek legyenek megkülönböztetni a minőséget a vásáritól. Ízlést formáló szerepünk tudatában a mai napig fontosnak tarjuk, hogy csak igényes produkciót hozzunk létre, hiszen azokhoz a gyerekekhez szólunk, akikből a jövő koncert- és színházlátogató közönsége válik majd.

Saját gyermekeid mennyire inspirálnak zenekari, előadói tevékenységedben?

Már önmagában a gyermekeimmel való együttlét is inspirál, hiszen rajtuk keresztül látom, mi az, ami foglalkoztatja őket, de igazából saját magamból, a gyermeki énemből is táplálkozok. Hiszen hiába vagyunk komoly felnőttek, azért mindannyiunkban ott él a gyerek is.

Bevallom, rákerestem a nevedre a wikipédián, ahol azt lehet rólad olvasni, hogy színész, énekes, szinkronszínész és drámapedagógus is vagy. Te hogyan definiálnád önmagad?

Elsősorban színésznő vagyok, aki szinkronizál, énekel és a drámapedagógusi ismereteit is elsősorban a színjátszásban kamatoztatja. De igazából sosem aposztrofálom magam ilyen sok titulussal és szerintem ez teljesen felesleges is. Színésznő vagyok, ez az origóm és mindent ebben a minőségemben élek meg. Nem választom szét az ebből fakadó különböző tevékenységeket. Drámapedagógusként jelenleg nem is dolgozom, mert egyszerűen az már nem is férne bele az életembe, de annak idején nagyon hasznos tudást adott ahhoz, hogy a koncerteken magabiztosan, kellő tudással és hatalmas játéktárházzal tudjak a gyerekek felé fordulni.

A zenekari fellépéseken kívül hol találkozhatunk veled idén nyáron?

Évad vége lévén utolsó előadásom lesz az Átrium színházban, a Varázsnagymama című produkcióban, aminek én írtam a szövegét és Nyulassi Attila rendezővel öntöttük végleges formába. Ezen kívül folytatjuk a Társasjáték című podcastunkat és készülünk a nagykoncertre a Budapest Parkban, ami jelentős esemény és mérföldkő lesz az életünkben, hiszen gyerekzenekar önálló jogon még soha nem kapott helyet azon a színpadon. Közben pedig már készülünk a karácsonyi koncertekre és szinkronizálok is, többek között Náray Tamás nagy ívű családregényeiből készült hangoskönyveket. Nagyjából ezek a tevékenységek fogják az elkövetkező pár hónapomat kitölteni.

Rengeteg projektet viszel egymással párhuzamosan. Hogyan tudod összeegyeztetni a családi teendőket a munkáddal? Hogyan zsonglőrködsz az idővel?

Van, amikor jól, van, amikor kevésbé sikeresen. Szerencsére nálunk minden családtag úgy gondolja, a család nem csak egy anyából áll, mindenki teszi a dolgát és kiveszi a részét a teendőkből. Nincsenek üresjáratok az életemben, a munkám feszes tempót diktál. Ám amikor a gyerekeimmel vagyok, minden figyelmem az övék, félreteszek mindent – a telefont is – és csak velük foglalkozom. Nagyon szeretem a munkámat, sokat dolgozok, élvezem, amikor koncertezhetek, de annak is nagyon örülök, amikor egy fellépés után hazajöhetek a családomhoz. Nem vagyok hajlandó lelkiismeret-furdalást érezni azért, ha éppen nem vagyok otthon és azért sem, amikor pedig a szeretteim körében kicsit leengedek, és nem foglalkozok semmi mással. Szeretek a jelenben lenni. Azt hiszem, hogy a kor, a sok munka és a három gyerek erre tanított meg: nekem már nincs időm felesleges dolgokra. Nem töröm azon a fejem folyton, hogy jól csinálom-e vagy sem, úgy csinálom, ahogy tudom: szenvedéllyel. Ez érvényes az életemre és a munkámra is.

Ha van egy kis énidőd, mire fordítod?

Mindig fordítok magamra időt, ebben nagyon tudatos vagyok. Hetente háromszor, amikor elmegy a legkisebb is az óvodába, az edzőteremben indítom a napot. A munkám részének tekintem, hogy odafigyeljek a külsőmre, ennek érdekében kéthetente ellátogatok a kozmetikushoz, a fodrászhoz és a manikűröshöz is. Ezen kívül nagyon fontos a férjemmel kettesben töltött idő, amikor nem apai és anyai minőségben vagyunk jelen, hanem nőként és férfiként: évente kétszer biztosan elutazunk a gyerekek nélkül pár napra, eljárunk színházba, vacsorázni és rendszeresen töltünk időt a barátainkkal is. Nálunk gyakran van hatalmas vendégsereg és mindennél jobban imádom, amikor az otthonunk tele van élettel. Nyolcfős az asztalunk, de az sosem elég, mert mindig csatlakozik valaki. Imádunk jókat enni és megosztani az élményt azokkal, akiket szeretünk.

A nagyfiad már egyetemista, önálló életet él. Hogyan élted meg a leválását?

Először sokként éli meg az ember, hogy ez a pillanat olyan hirtelen elkövetkezett. Ugyanakkor nagyon örülök neki, hogy Benjámin elköltözött és önálló életet kezdett. Én is 18 évesen jöttem el otthonról, akárcsak a férjem és tudom, hogy egyáltalán nem rossz, ha valaki ebben a korban elkezdi próbálgatni a szárnyait és nem ragad a „mamahotelben”, ahol mindent megoldanak helyette. Persze a nagyfiam leválását meggyászoltam, de csak annyira, amennyire szükséges, hiszen tudom, hogy így van jól és ez az élet rendje. Ráadásul a kapcsolatunk minőségén az, hogy elköltözött, semmit sem változtatott, hétvégenként hazajön és sokszor hétköznap is beugrik hozzánk és a nagyszülőkről sem feledkezik el soha. A fiam jószívű, intelligens, ugyanakkor vagány és talpraesett felnőtté cseperedett és én roppant büszke vagyok rá.

Hogy érzed, most a helyeden vagy?

A helyemen vagyok, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy alapvetően szerencsés alkatom van, minden élethelyzetben megtalálom a módját, hogy jól érezzem magam. Tény, hogy most olyan dolgokat csinálhatok, amiket nagyon élvezek és nagy áldás, hogy nem vagyok kompromisszumok közé szorítva. Ugyan a zenekar menedzselése sok munkával és felelősséggel jár, de nagyszerű társaim vannak ebben és kifejezetten inspiráló számomra az ezzel való foglalatoskodás. A zenekarral folyamatosan kitűzünk magunk elé újabb és újabb elérendő célokat, színésznőként pedig nagy vágyam, hogy újra sorozatban szerepelhessek. Azt gondolom, hogy az álmok és a vágyak azért vannak, hogy megvalósítsuk őket és én érzek magamban annyi erőt, hogy ezt valóban meg is tegyem.