A kései szerelemnek meglett a böjtje

Nagyon sokáig éltem egyedül, már-már beletörődtem, hogy így fogok meghalni. Amikor Balázs és én összeismerkedtünk egy online társkeresőn, és csodák csodájára egymásba szerettünk, úgy éreztem, kaptam egy kései ajándékot. Én 37 voltam akkor, ő 41. A kései nagy szerelemnek azonban meglett a böjtje.

Balázs egyébként tündéri férfi. Okos, figyelmes, odaadó. Egy kissé talán túlságosan függ az anyjától, de szerencsére jószándékú nőről van szó, aki nagyon örült nekem. Mi ketten remekül kijövünk egymással, és néhány hónapig úgy tűnt, annyira passzolunk, hogy nem is lesznek komoly konfliktusaink. De aztán azok is megérkeztek, méghozzá a gyerekkérdéssel.

Én kései harmincasként sem tettem le a gyerekről, sőt. Balázs viszont a kapcsolatunk előtt és az elején egyáltalán nem akart. Korábban természetesen volt néhány barátnője, de soha nem alapított családot: az apját nem ismerte, az apaságról igen lehangoló véleménye alakult ki. Már fél éve együtt éltünk, amikor végre beleegyezett, hogy hagyjuk el az óvszert. Ha úgy alakul, hát úgy kell lennie, mondogatta. Természetes úton azonban nem tudtam teherbe esni, és amikor elmentem orvoshoz, kiderült, az én eredményeimmel nem is igazán van rá esélyem. Így maradt a lombik vagy az örökbefogadás.

Kapcsolati kálvária

Az igazi kapcsolati kálváriát körülbelül innentől datálom. Balázs ugyanis egy hullámvasút mozgásával megegyező gyorsasággal és hepehupákkal változtatta az álláspontját. Először hevesen ellenezte a lombikot, aztán néhány hét töprengés után, nem túl boldogan, de belement – hozzáteszem, kikérte az anyja véleményét, aki pártolta a dolgot. Orvoshoz azonban már nem akart eljönni, arról nem volt szó, hogy nekem ilyeneket kell csinálnom, rémüldözött, amikor rájött, hogy onanizálnia kéne (nyilván tisztában volt vele, de hárított, ahogy tudott). Hosszas könyörgés eredményeként végül hajlandó volt rá, de vizsgálatokra már alig akart elkísérni, félek az orvosoktól, panaszolta, mint egy gyerek, nagyjából egyedül kellett végigcsinálnom az egészet. Nem is sikerült.

A kudarc láttán viszont elszomorodott. Sajnált engem, önmagát is, hirtelen veszteségként fogta fel azt, ami addig tehertételnek tűnt. Ezzel felébresztette a reményemet: talán jók leszünk egy második körre. A vizsgálatok elején azonban ugyanazt a nyafogást produkálta, mint korábban. Akkor már kissé elfáradtam ebben a játszmában, de amikor látta, hogy ingerült leszek, visszakozott, és profin együttműködött. Sajnos azonban nem jött össze a második próbálkozás sem.

A sikertelenség megborított. Lehet, hogy nem ez az én utam, töprengtem, talán az örökbefogadást Balázs is könnyebben elfogadná. Nem így történt. Hevesen tiltakozott a „más” gyereke ellen, ki tudja, honnan jön, milyen emberek a felmenői, nincsen rá semmilyen garancia, hogy normális felnőtt lesz belőle. Később lecsillapodott, elolvasott néhány cikket, és az ellenérzései kicsit megszelídültek. A hangsúly a kicsin van. Amikor konkrét lépéseket próbáltam tenni, újra megijedt, majd néhány hét múlva azzal jött, hogy mégis gondolkozik rajta.

Körülbelül itt tartunk most. Balázs hol vidáman mutogat valamilyen interjút, amelyben egy híres ember beszél az örökbefogadásáról, hol sápadtan elmeséli, hogy az anyja nem volt boldog a terveinktől. Néhány nappal ezelőtt határozottabban közöltem vele, hogy jelentkezek a tanfolyamra. Várj még, mondta elgyötört hangon, szükségem van még néhány hétre, hogy eldöntsem, mit akarok.

Úgy tűnik, nekem is szükségem van rá. Szembe kell néznem vele, hogy Balázs halogat, ahogy tud, és ha már most ilyen, nem tudom, milyen lesz apaként. Nekem viszont már nincs időm új jelöltet keresni, és – ez sem mellékes – szeretem őt. Vajon képes leszek vele gyerek nélkül együtt élni?

Ti mit tennétek?

A franciák vajon hogyan képzelik a gyereknevelést? Galériánkból kiderül!