Ez a cikk az ÉVA Magazin 2017-5s 5. lapszámában jelent meg először „Utazás az ismerősbe" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

A nosztalgiával kapcsolatban a két szélsőséget számomra két ismerősöm testesíti meg. Az egyikük Péter, a férjem régi iskolatársa, aki mereven elutasítja, hogy a múltat felemlegessük. Emlékszem, egyszer, amikor nálunk járt látogatóban a családjával, lemorogta a férjemet azért, mert megmutatta a gimnáziumi évkönyvben a tablóképüket Péter kisfának. A mi családunkban dédnagymamától dédunokáig mindenki szívesen nézeget régi fotókat, ezért nem egészen tudtuk hová tenni ezt a kifakadást. A másik szélsőség a szintén velem egykorú Józsi, aki nagyjából hetente közzétesz egy roppant hosszú, szentimentális bejegyzést a Facebookon (fotókkal együtt – nesze neked, Péter!), amiben régi munkahelyről, iskoláról, barátról, példaképről, tanárról, mesterről emlékezik meg. Bármennyire kötődöm én is emberekhez, emlékekhez, helyekhez, egy-egy poszt láttán gyakran érzem úgy, hogy akinek az életében ilyen mértékben kap helyet a múlt, ott kevés hely marad a jelennek és a jövőnek. Hol van hát a helye az életünkben a nosztalgiának? Beszélhetünk-e ebben az esetben is egészséges középútról?

TELJES GŐZZEL HÁTRA

Mi is tulajdonképpen a nosztalgia? A szót magát két görög kifejezésből kreálta Johannes Hofer svájci orvostanhallgató 1688-ban: az előtag, a nosztosz hazatérést jelent, az utótag, az algosz pedig fájdalmat. Hofer azoknak a katonáknak a szenvedését írta le vele, akiket a háború elszakított hazájuktól, és nem tudhatták, hogy viszontláthatják-e még valaha szeretett szülőföldjüket. A nosztalgiát ennek megfelelően mentális betegségnek tekintették egészen a közelmúltig. Az utóbbi egy-másfél évtizedben azonban a pszichológia – bár óvatosan – egyre többet foglalkozik a nosztalgia érzésével, és már egyáltalán nem betegségnek, hanem pozitív jelenségnek tekinti.

Nosztalgián ma már jóval többet értünk, mint kínzó honvágyat. Így nevezzük, ha vágyódással telve felidézünk bárkit vagy bármit a múltból, akit vagy amit egykor szerettünk, becsben tartottunk, nagy hatással volt ránk vagy egyszerűen csak kedves része volt mindennapjainknak.

A nosztalgia paradox dolog: valaminek a hiánya, egy szeretett, de távol élő vagy örökre eltávozott személy, egy hely, ahová többet nem juthatunk el, egy soha vissza nem térő korszak vált ki belőlünk meghatódást. A pszichológia ezért tekinti áldásos hatásúnak a nosztalgiát: azzal, hogy régi kedves emlékeinket idézzük fel, amelyeket múltbeli énünk halmozott fel, jelenlegi énünknek segítünk. Azzal, hogy visszautazunk az ismerős múltba, erőt gyűjtünk ahhoz, hogy továbbmenjünk az ismeretlen jövőbe. A nosztalgia biztosít minket arról, hogy az élet ugyan fájdalmasan vagy idegesítően banálisnak tűnik néha, de vannak fontos pillanatok, amelyek értelmet, irányt, jelentést adnak, és ahogy voltak ilyen pillanataink a múltban, úgy lesznek a jövőben is.

A nosztalgia gyakran tör ránk, ha mi magunk vagy a világ (esetleg együtt) éppen nehezebb időszakon megy keresztül. De nem kell ahhoz a fenyegető világvége képe, hogy visszameneküljünk a múltba: kutatások kimutatták, hogy sűrűbben kerít hatalmába minket hideg, sötét napokon, de ezzel csak jól járunk: a nosztalgia érzése nemcsak a lelkünket, de a testünket is felmelegíti. A nosztalgia abban is segít, hogy tisztában legyünk önmagunkkal, elvégre az emlékeink határozzák meg, hogy kik vagyunk. Szintén felmérésekből derül ki, hogy a legtöbb ember, akit megkérdeznek arról, hogy mi lenne az az egyetlen dolog, amit tűz esetén kimenekítene a házából, azt válaszolja, hogy a családi fotóalbum. A saját emlékeinkkel ráadásul nem csak saját identitásunkat formálhatjuk. A nagymamám mindig is sokat mesélt nekünk gyerek- és fiatalkoráról. Számomra ez olyan volt, mintha egy könyvet olvasnék, amely egy előttem ismeretlen korról mesél. Gyerekkoromban is szerettem hallgatni, de csak felnőttkoromban ismertem fel igazi jelentőségét: a könyv nem mesekönyv volt, hanem a saját történetem első fejezeteit tartalmazta.

KÉSZ ÁTVERÉS

Ha már itt tartunk: van valami közös a nagymamámban és a mai negyvenesekben. Persze nem a zenei ízlésük. Mindannyian késő kamaszkoruk és fiatal felnőttkoruk emlékeit idézik fel a legszívesebben. A pszichológia emlékezeti dudornak nevezi azt a jelenséget, hogy a 10 és 30 éves korunk közötti időszakból több emléket tudunk előhívni, mint életünk bármelyik másik szakaszából. Még a kutatók sem egészen biztosak abban, miért van ez így: először arra gyanakodtak, hogy ekkor vagyunk szellemi erőnk teljében, ám amikor kicsit mélyebbre ástak, rájöttek, hogy valószínűleg azért tesznek ránk nagyobb hatást az ekkor szerzett élmények, mert a legtöbbet ebben az életszakaszban éljük át először. Az első szerelem, az első diploma, az első házasságkötés, az első gyerek érkezése sokkal izgalmasabb, mint öt éve ugyanabban az irodában ülni – nem csoda, hogy jobban fel tudjuk idézni és szívesebben is beszélünk róla. A kutatások még arra is kitérnek, hogy általában húsz év elteltével kezdjük el felidézni ezeket az emlékeinket, a felmérések szerint még az egykori kultfilmek remake-jeit vagy folytatásait is szinte napra pontosan 20 év múlva készítik el, mert a fiatal alkotók ennyi idő múlva kezdenek aktívan nosztalgiázni. És mi még véletlennek hittük, hogy tavaly készült el a Trainspotting 2.

Az agyunk azonban nemcsak azt hiteti el velünk, hogy fiatalkorunkban minden jobb volt, hanem másképp is becsap minket az emlékeinkkel kapcsolatban. Múltunk eseményeit sosem pontosan hívja elő – hogy is tehetné, hiszen a milliónyi benyomást, történést, élményt, ami az évek során felhalmozódik, képtelenség tárolni.

Ráadásul aki ma visszatekint a múlt eseményeire, az egy másik ember, mint aki annak idején átélte ezeket az élményeket. Jóval több élettapasztalatot szerzett azóta, esetleg megváltozott az ízlése vagy a véleménye bizonyos dolgokról, más emberek veszik már körül. Ugyanazt az élményt másképp, más érzésekkel idézzük fel öt, tíz, húsz, harminc évvel azután, hogy átéltük. Csalfa dolog tehát a nosztalgia.

HELYÜKRE KERÜLNEK A DOLGOK

Függetlenül attól, hogy mit mondanak a pszichológusok, nekem van egy sejtésem arról, hogy miért kezdünk el negyven körül nagyobb gőzzel nosztalgiázni. Amikor a húszas éveink felé közeledve nekiindulunk a felnőtt életnek, akkor inkább az a jellemző, hogy igyekszünk magunk mögött hagyni a régi helyeket, embereket, igyekszünk újakat megismerni helyettük, hajt minket az ambíció előre, hogy mi majd itt hagyjuk ezt a várost, és megmutatjuk, mire visszük a nagyvilágban. Negyven felé viszont már mindenki elért valahová: kis vagy nagy hal lett a nagy vízben, vagy visszatért a kis vízbe, mert belátta, hogy jobb ott nagy halnak lenni – hogy egy régi ismerősöm hasonlatát használjam. Így vagy úgy, a többség megbékél a múltjával, helyre teszi fiatalkori bohóságait, botlásait, kibékül önmagával, és újra elkezdi keresni a régi kollégák, iskolatársak, szomszédok társaságát. Ennek fényében be kell látnom, hogy Józsi tulajdonképpen irigylésre méltó figura: számtalan olyan ember, hely és élmény volt az életében, aki és ami nemcsak aktuálisan adott neki sokat, hanem hosszú évekre ellátta lelki munícióval. Péterrel évek óta nem találkoztam, de szívből kívánom neki, ha azóta még nem történt meg, békéljen meg az emlékeivel. És nagyon remélem, hogy a fotóalbum is elfoglalja méltó helyét az otthonukban.

Nosztalgiázz galériánkban régi szocialista lakótelepek látványával!