A barátnőm képtelen volt szeretni az örökbe fogadott lányát, mígnem...
![Borítókép: A barátnőm képtelen volt szeretni az örökbe fogadott lányát, mígnem...](https://cms.static.marquardmedia.hu/data/cikk/344/344720.1160x480.jpg)
Mari és én elválaszthatatlan barátok vagyunk. Mellette voltam akkor is, amikor harmincévesen súlyosan megbetegedett és ki kellett venni a méhét. Ő pedig fogta a kezemet, amikor az első férjem se szó, se beszéd elhagyott. Amióta az eszemet tudom, jóban-rosszban együtt voltunk, alig létezett olyan dolog, gondolat, életszilánk, amit ne tudtunk volna a másikról. Ezt a történetfonalat is végigkísértem, és boldog vagyok, hogy végül így alakult.
Örökbefogadás
Mari nagyon szeretett volna gyereket, de a betegsége miatt a sajátról le kellett mondania. Így a férjével, Janival megegyeztek az örökbefogadásban, és nagy elánnal vágtak neki a folyamatnak. Sári, a kisbaba, akit végül nekik adott a sors, édes, tündéri csecsemő volt, Marival madarat lehetett volna fogatni, csak úgy ragyogott a boldogságtól.
Ez a boldogság azonban kezdett megfakulni, ahogy Sári nőtt-nődögélt, és kiderült, hogy nem tud úgy teljesíteni a társadalomban, ahogy azt Mari elvárta volna. Továbbra is kedves, simulékony gyerek volt, de látszott, hogy atomtudós nem lesz belőle: nehézfejű volt, bukdácsolt a suliban, sok mindent egyszerűen nem értett. Janit ez egyáltalán nem zavarta, rajongva szerette a lányát. Mari családjában viszont mindenki értelmiségi szakmát űzött, ő pedig képtelen volt belenyugodni, hogy ez a sorminta most valószínűleg megszakad.
Rossz volt nézni. Hiába beszéltem többször is vele, hiába figyelmeztette a férje is, egyre inkább elhidegült Sárikától, aki pedig egyre inkább az apjához húzott. A dolgok mind rosszabbra fordultak, és hamarosan előre nem látható tragédia súlyosbította a helyzetet: Jani, a férfi, akit mindketten szerettek, váratlanul meghalt, egy infarktus vitte el.
![](https://cms.static.marquardmedia.hu/data/cikk/344/344721.640.jpg)
Ketten
Mari egyedül maradt az akkor tizennégy éves Sárival, akit nem igazán tudott szeretni. Ellátta kötelességszerűen, pszichológushoz is járatta az apja halála miatt vigasztalhatatlan kislányt, de Jani nélkül a maradék érzelmei is odavesztek. Az anya-lánya kapcsolatból végképp teher lett, iga, amit Mari gépiesen húzott. Semmi több.
Sári végül le tudott érettségizni, és egy szupermarketben állt munkába. Mari képtelen volt leállni a panaszkodással. „Eladó... pénztáros… a mi családunkban… hogy lehet ez?” – dohogott állandóan. Néha annyira elegem volt belőle, hogy inkább halaszthatatlan teendőkre hivatkozva leráztam. Úgy gondoltam, nem kívánok asszisztálni ehhez a hozzáálláshoz, birkamód bólogatni pedig nem akartam.
Sári huszonöt körül lehetett, amikor Mari zokogva hívott fel, én pedig sóbálvánnyá dermedve hallgattam végig a hírt, hogy Sári súlyosan megbetegedett. Ugyanabban, amiben az anyja körülbelül 30 évvel korábban.
Ez a tragikus fordulat, amit a genetika nem magyarázott, kizárólag a lélek, egyvalamire jó volt. Mariban egy csapásra feltámadt a szeretet és a féltés, amit húsz éven át nem talált magában. Mintha kicserélték volna. Támogatta a lányát szívvel-lélekkel, minden vizsgálatra, műtétre elkísérte, apró cetliket írt neki telehintve szívekkel, naponta beszéltek telefonon. És óriási szerencsére végül minden megnyugtatóan alakult. Sári jól reagált a kezelésekre, és sikerült kilábalnia a betegségből. A méhét sem vesztette el, ahogy annak idején Mari.
Azóta egészen más a kapcsolatuk. Sári férjhez ment, és Mari úgy fogadta el a kollégát, ahogy volt. Többé nem támasztott elvárásokat, mert ha kicsit későn is, de csak ráébredt, mi az anyai szeretet.