Boldog házasságban élek. Tényleg. De tegye fel a kezét, aki több mint 20 év folyamatosan együttélés után még mindig azt a testi pezsgést érzi, mint a legelején. Na ugye.

Ricsi és én szeretjük egymást. Igazi szövetségben élünk. Tartalmas az életünk, van egy fiunk, járunk kikapcsolódni, sokat beszélgetünk. Az ágy… nos, az már kényesebb kérdés. Néhány havonta szeretkezünk, az se túl nagy durranás, legalábbis számomra. Volt idő, amikor ez nem zavart annyira, amióta azonban Feri belépett a céghez, valahogy megváltozott a szexhez való hozzáállásom.

Egyetlen céges buli kellett...

Feri kicsit fiatalabb nálam, szingli, és az első perctől egymásra hangolódtunk, legalábbis munkahelyi témákban. Nem mondanám, hogy a legszebb férfi a világon, de nagyon kedves mosolya van. És úgy tűnt, ennyi elég is volt hozzá, hogy a szellem kiszabaduljon a palackból. Egyetlen céges buli kellett, hogy mindketten jóval többet igyunk a kelleténél, és egy hatalmasat szeretkezzünk az emeleti tárgyaló félkényelmes kanapéján. Már nem is emlékszem, ki kezdeményezett. De tartok tőle, hogy én.

Őszintén szólva nem gondoltam, hogy negyven pluszosként ilyen váratlan és heves szexuális élményben lesz részem. Utána visszamentünk a buliba, ki-ki megkereste a maga társaságát, néha összemosolyogtunk, de tudtam, hogy egyikünk sem szeretne folytatást. Magától értetődőnek tűnt, hogy ez szuperjó, de egyszeri dolog volt. Feri még keresi a helyét, én pedig boldog házasságban élek. Mindenki megy a maga útján, így van rendjén.

Hajnalban tehát hazamentem, lezuhanyoztam, és bebújtam a férjem mellé az ágyba. Még tartott az orgazmus – no meg a sok vörösbor – elsöprő hatása, a csillagok közt lebegtem, és azt gondoltam, ennyit tényleg megérdemeltem az élettől, nem kell neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Az euforikus hangulat még másnap is kitartott: csodák csodájára nem éreztem lelkifurdalást, amikor a férjem reggel megsimogatta a hajamat, felöltözött és munkába indult.

Úristen, mit tettem. Részegen, egy vacak kanapén csaltam meg az én kedves, szolid, hűséges társamat, mint egy szajha, ráadásul egy kollégával – hát van még ennél lejjebb? Mit szólna, ha megtudná? Vajon azonnal elhagyna? Pszichésen kicsinálnám a hírrel, az biztos. De tisztességes dolog elhallgatni előle? Főleg ha ilyen pokolian érzem magam?

Bevalljam a megcsalást vagy nem?

Napokig őrlődtem, aztán úgy döntöttem, nem szólok. Hadd menjen az élet tovább, ahogy eddig. Feri néhány hét után másik részlegre került, úgyhogy a jelenléte sem mérgezte tovább a lelkemet. Reméltem, hogy az egész pakkot el tudom felejteni, vagy legalábbis feltenni egy polcra, ahonnan talán életem végéig nem kell levennem.

Nemrég azonban zokogva hívott fel a legjobb barátnőm. Kiderült, hogy a férje megcsalta egy céges buliban, aztán elhallgatta előle az egészet. Piri teljesen véletlenül tudta meg az igazságot. „Érted, azt még meg tudnám bocsátani neki, ha bevallotta volna. – hüppögte megtörten. „Tudom, hogy van ilyen, tudom, hogy megesik. De azt nem tudom elnézni, hogy hazudott nekem. Nem, soha nem tudom.”

Piri esete azonnal felforgatta nagy nehezen rendbe rakott lelkemet. Mégis rosszul tettem, hogy hallgattam a kalandomról? Mi lesz, ha egyszer kiderül, mi történt? Ricsi sem bocsát meg nekem soha? Vagy éppen ellenkezőleg: azt nem fogja megbocsátani, ha most mégis mindent bevallok?

Nem tudok dönteni. Napok óta megint olyan vagyok, mint az űzött vad, fel-alá járkálok, rágni kezdtem a körmömet. Ricsi is észrevette, hogy baj van, nem lehet ezt már eltitkolni előle. Azt hiszem, el kell mondanom az igazat, lesz, ami lesz. Ezt máshogy már nem lehet megoldani.

Tényleg mindig jó ötlet elmondani a megcsalást? Mutatjuk, mit mond a szakértő!