Utáltam az egészet. Volt, hogy már a lefekvést is halogattam, rosszkedvűen vártam az éjszakát. Azokon az estéken kikeltem az ágyból, odalopóztam a két szobát elválasztó ajtóhoz, és még külön hallgatóztam is. Magam sem értettem: egyszerre vonzott és taszított a dolog. Egyszerre voltam kíváncsi és egyszerre borzadtam az egésztől. Hogy ekkora katyvasz van bennem, attól még külön is rosszul éreztem magam. Olyan jó lett volna, ha valaki azt mondja, teljesen normális, amit érzek. De hát magát az élményt sem meséltem el senkinek. Nővéremmel, akivel egy szobában nőttünk fel, csak pár éve, felnőtt korunkban osztottuk meg egymással az emlékeinket. „Te is hallottad?” „Én is. Te is?” „Én is.” Hogy miért nem beszéltük meg akkor, nem tudom.

Mindenesetre ezeken a mozgalmas éjszakákon nem feküdtem vissza az ágyamba, hanem paplanostól kihurcolkodtam a nappaliba, ami a legtávolabb esett a szülői hálótól. Lefeküdtem a kanapéra, és ott aludtam csendben és nyugalomban hajnalig, amikor is valami belső érzék még idejében felébresztett, mielőtt még a szüleim felkeltek volna és felfedeztek volna. Olyankor visszacuccoltam a saját ágyamba, és még aludtam egy sort. Azt hiszem, meg akartam őket védeni attól, hogy azt kelljen érezniük: „tudom, hogy tudod”.

Sokáig még az emlék is rossz érzéssel töltött el, mígnem az egyik szerelmem – aki kábé az első volt, akinek beszéltem róla – rá nem világított, hogy akár örülhetnék is, hogy a szüleim szerették egymást. Végül is, igaza van.

Mindenesetre elhatároztam, hogy ha saját lakásom lesz, nem egymás mellé kerül majd a hálószoba és a gyerekszoba. És ez így is lett.

Persze szülőként egyszerűen nem védhetsz ki minden necces helyzetet. Na de ezek...