Szun Kaj 2019-ben vesztette el az édesanyját. Miután képtelen volt feldolgozni a veszteséget, a Silicon Intelligence csapatához fordult, amely egy Kínában működő, mesterséges intelligenciával foglalkozó cég (a férfi maga is társalapítója volt). A kérése az volt, hogy halott édesanyját alkossák meg egyfajta avatar formájában, hogy ennek köszönhetően kapcsolatba léphessen vele. A fejlesztők mintegy 4 hónap elteltével legenerálták az avatart, képekből, videókból, illetve más adatokból, így tulajdonképpen Szun a telefonján keresztül úgy tud kommunikálni az immár 5 éve elhunyt édesanyjával, mintha csak videotelefonálna vele.

Szun azóta hetente egy alkalommal felhívja az anyját, és elmeséli neki a jelenlegi problémáit, felidézi az elmúlt hete legfontosabb eseményeit, sőt saját bevallása szerint előfordul, hogy olyan titkokat is elmond neki, amelyeket még a feleségének sem árulna el. Az asszony – vagyis az avatar – pedig figyelmesen meghallgatja, bólogat, időnként még válaszol is az eszmefuttatásra. Ami pedig még ennél is furcsább, hogy ez nem egyedüli eset, sőt a halottak virtuális feltámasztására épülő iparág egészen komoly növekedésnek indult az ázsiai országokban.

Na, de mi is ezzel a probléma?

Kezdjük azzal a ténnyel, hogy egyelőre a halott személyek nem tudnak beleegyezni a virtuális feltámasztásukba, így az bizonyos, hogy az ő jogaikat ez mindenképpen sérti. Ezentúl nagyon komoly adatvédelmi problémákat is felvet a kérdés, hiszen az avatar létrehozásához szükség van az elhunyt személyes adataira, digitális nyomaira is. Kiváltképpen azért, mert az embert az különbözteti meg a robottól, hogy gondolkodó, érző lény, akinek van saját személyisége, önálló tulajdonságai, és ezeknek az összessége adja meg azt az egy és megismételhetetlen lényt, aki ő maga.

A saját emlékeinket öljük meg

Nos, akinek hunyt már el szerette, pontosan tudja, hogy a hosszú gyász folyamata, a sokszori tudatos felejtés, bizony sok esetben még így is képes torzítani (persze általában pozitív irányba) az elhunyt valós személyiségét. Hiszen természetes, hogy amikor emlékezünk szeretetünkre, szívesebben gondolunk azokra a boldog pillanatokra, amelyeket együtt éltünk meg, és az idő előrehaladtával egyre kevésbé emlékszünk bárminemű rossz emlékre, ami hozzá köthető. Ez egy abszolút természetes folyamat, ám gondoljunk csak végig, hogy mi is történik akkor, ha a gyászfolyamatba belekontárkodunk, és annak érdekében, hogy ne kelljen szembenéznünk a saját fájdalmunkkal, inkább alkotunk egy virtuális avatart, amivel a saját fájdalmunkat enyhítjük, ám az elhunyt személyiségét, emlékét teljesen eldeformáljuk.

Elképzelhető, hogy fáj ezzel szembenézni, de az a virtuális avatar, amely külsőre és hangra hasonlít az elhunytra, valójában pont annak a hiányában szenved, amire a gyászolónak a legnagyobb szüksége lenne, mégpedig a szeretetre. Ezt képtelen megadni számára ez a virtuális létező, akinek vélhetően a lehető legkevesebb köze van az elhunyt valódi személyiségéhez.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni a legnagyobb problémát, amely az egész esetet övezi. Mégpedig azt, hogy ennek köszönhetően a gyászoló elméjében létező kép az elhunytról torzulni fog. Hiszen minél messzebb kerül a halál időpontjától, annál karcosabbak lesznek az emlékei, annál kevésbé fogja tudni az avatar „személyiségét” elválasztani annak a hús-vér létezőnek a személyiségétől, akit elvesztett. Így tulajdonképpen, ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni a helyzetet, ha hosszú ideig használja a gyászoló ezt a módszert, el fogja felejteni, hogy valójában milyen személyisége, gondolatai voltak az elhalálozottnak, amivel a saját emlékeit öli meg. Ezentúl egy olyan képzelt valóságot teremt magának, amelyben valóságos függést hoz létre a virtuális avatar, hiszen egy idő után már nem tudja elválasztani ezt a valóságtól, és folyamatosan próbál vele kapcsolatot teremteni, fél, ha ezt nem teszi, úgy érezheti ő maga teszi nem létezővé az elhunytat.

A halál éppúgy az élet része, mint a születés

A halál, a gyász, a fájdalom az élet része, ezzel pedig meg kell tanulni együtt élni. Fontos megérteni, hogy a gyász egy természetes folyamat, amely valóban előfordul – főleg az első időszakban – hogy elképesztő, már-már elviselhetetlen fájdalommal jár. Azonban ez a fájdalom idővel enyhül, elviselhetőbbé válik, még végül megtanulunk ezzel együtt élni. Saját tapasztalatom szerint a gyász sok esetben bölcsebbé, érettebbé tesz minket, egy olyan perspektívát, létezési alternatívát nyit, amely rengeteget hozzá tud adni a személyiségünkhöz, hiszen megértjük, hogy a mulandóság az élet része, és ezzel megtanulunk számolni, jobban értékeljük azokat a pillanatokat, amelyeket az élet ad, hiszen tudjuk, hogy véges.

Tudom, elviselhetetlen fájdalommal jár a gyász az első időszakban, ilyenkor jóformán mindent megtennénk azért, hogy visszahozhassuk azt, akit elvesztettünk, akár csak egyetlen beszélgetésre. Vélhetően pont ezt az állapotot használják ki azok az ázsiai cégek, akik elhunytak digitális alteregóját hozzák létre annak érdekében, hogy könnyebb legyen a gyászfeldolgozás. A probléma csak az, hogy ettől nemhogy nem lesz könnyebb, de egészen eldeformálódik mind a gyászfeldolgozás folyamata, mind pedig az elhunytról alkotott emlékeink és benyomásunk. Meg kell tanulni szembenézni a fájdalommal és elviselni azt, nem pedig a szőnyeg alá söpörni egy alternatív megoldással. Adjuk meg a tiszteletet az elhunytaknak azzal, hogy emléküket nem torzítjuk el azért, hogy fájdalmunkat ideiglenesen csökkentsük. Végezetül minden idők egyik legnagyobb gondolkodójának, Cicerónak soraival összegezném a fentieket: „Legszebb emlék a szeretet, melyet mások szívében hagyunk magunk után”.

Galériánkban a gyász három típusa, aminek semmi köze a halálhoz: