Bennem ezt a zsigeri félelmet Joe Dante piranhás horrorja aktiválta, mások inkább a cápáktól féltek, ezért a kislábujjukat sem mártották az Adriába, vagy a pilisi kirándulást hagyták ki, nehogy szembetalálkozzanak a rettenetes grizzly-vel.

A fenyegető természet a hetvenes években vált meghatározó témává a mozivásznon (bár a műfaj egyik klasszikusa, Hitchcock Madarakja korábbi, 1963-as keltezésű). Hét közismert, leginkább B-kategóriás filmmel szemléltetjük, hogyan próbálták a megátalkodott filmrendezők helyrehozhatatlanul tönkretenni egészséges (?) viszonyunkat a természettel.

Cápa

Spielberg 1975-ös filmje hatalmas kasszasiker volt, és remekül lehet rajta tanítani a fahrt-zoom kombinációt (amikor Roy Scheider felfogja, hogy valóban cápatámadás történik szigorúan ellenőrzött strandján), de generációk lelkét tépázta rommá, ráadásul démonizálta és általános közellenséggé tette szegény fehér cápát, akinél ritkábban kevés élőlény támad emberre. Utólag a rendező is elismerte, hogy hibát követett el, és bocsánatot kért az állatoktól, amiért filmje miatt megtizedelték az évmilliókig csendesen úszkáló és békén hagyott cápapopulációt.

Grizzly

A medvékkel mostanában tele vannak a hírek, úgyhogy biztos sokan előásták ezt az 1976-os, B-kategóriás horrorkedvencet, melyben az erdő rémkirálya, egy kószáló grizzly gyilkolászik kedvére a kirándulók között. Szegény grizzly legalább olyan démonizált mitikus alak lett, mint a nagy fehér cápa, pedig elvétve történik meg, hogy emberre támad, sőt, néhány éve azt kapta fel a média, hogy Kanadában egy hegyi kecske ölt nagymedvét – egyszerűen átszúrta a szarvával.