Szerintem a legtöbb szülőnek voltak olyan elvei a gyerekneveléssel kapcsolatban, amik aztán szépen lassan megdőltek, miután megszülettek a picik. Nekem is volt pár ilyenem, az egyik éppen a tévé-, illetve mesenézéshez kapcsolódott. Szentül megfogadtam, hogy 1 éves koráig egyáltalán semmilyen mesét nem fog nézni, és utána is csak módjával. Rosszallóan csóváltam a fejem azokon a szülőkön, akik étteremben vagy autóban tabletet raktak a gyerekek elé, hogy valamelyest nyugodtan teljen az ebéd vagy az utazás. Pedig nagyon is az a típus vagyok, aki ha egyedül van otthon, háttérzajnak bekapcsolja a Jóbarátokat, és századszorra is végignézi a Gossip Girlt, szóval saját képernyőidőm viszonylag magas (főleg, hogy a munkám részeként is laptop előtt ülök). De már hat évvel ezelőtt is sokat lehetett olvasni arról, hogy mennyire rosszat tesz a babák fejlődésének, ha sokat tévéznek, vagy akár csak a háttérben be van kapcsolva, ezért tévétilalmat vezettem be.

Az első egy évben remekül tartottam magam a képernyőmentességhez. Otthon többé nem szólt háttérzajként a tévé, nem néztünk sorozatokat, ha a kislányom ébren volt. Sőt, ha vendégségbe mentünk, ott is kértem, hogy kapcsolják ki a tévét, vagy átmentem a babával egy másik szobába. Másféléves kora körül kezdtük el vele megismertetni a mozgóképes mese világát, addig csak olvastunk neki. De aztán kétéves korában beütött a Covid, és a férjemmel beragadtunk home office-ba, egy másfélszobás panellakásban egy totyogóval. Egyre többet került elő Bogyó és Babóca, Cory kocsi és társaik, hogy el tudjuk végezni a munkánkat. Igen, a mesenézés digitális bébiszitter lett, ami miatt most biztosan sokan felszisszennek.

Ám a kislányomon akkor semmi negatív hatását nem tapasztaltam ennek, 1 évesen kezdett beszélni (és azóta sem állt be a szája), több fronton is lehagyta kortársait a fejlődésben. 3 évesen angol szavakat tanult a YouTube Kids-en látott angol dalokból, logikai feladványokat oldott meg az interaktív foglalkoztató appokon. Én pedig azzal hessegettem el a képernyőidő miatti bűntudatomat, hogy úgy látszik, ezek a tartalmak hasznára is válhatnak. Aha, akkor még nem sejtettem, hogy nem sokkal később mennyi hisztihez vezetnek…

Öngól: amikor a mesenézés lesz a jutalom

Mikor megszületett a második, majd a harmadik lányom, velük is igyekeztem tartani az első évben a képernyőmentességet, de ez egyre nehezebben volt kivitelezhető. Hiszen hogy magyarázzam meg a nővérüknek, hogy azért nem nézhet vacsora után mesét, mert ott vannak a kistesói? Igyekeztük úgy igazítani, hogy a napi 30 perc rajzfilmjét akkor nézhette (mert ez volt a limit), amikor a kicsik már lefeküdtek, ám bevallom, ez nem mindig sikerült, szóval a harmadik azért már bőven az első szülinapja előtt megismerkedett a Netflix Kids műsoraival.

Ahogy aztán egyre inkább eluralkodott otthon a háromgyerekes léttel járó káosz, úgy néztek egyre több képernyőt a gyerekek. Aztán beleestem egy nagy hibába: a képernyőidő egyfajta jutalom lett. Nézhették az iPadet, ha megették rendesen az ebédjüket, vagy elpakolták az összes játékot, és hasonlók. És hogy ne legyek álszent: az iPad meg a távirányító azért is került elő egyre gyakrabban, mert amíg azt bámulták, legalább volt időm rendet rakni, behabzsolni a kihűlt ebédemet, befejeznem a cikkemet, aminek előző nap lett volna a leadási határideje. A gyerekek fejlődésében továbbra sem tapasztaltam semmi negatívat, valószínűleg amiatt, hogy az olvasott mese élményét is megtartottuk, minden este meseolvasással zártuk a napot, és persze közös játékkal is rengeteget időt töltöttünk. De egyre gyakoribbá váltak a hisztik, ha lejárt a rajzfilmnézésre szánt idő, egyre többször követelték az iPadet, engem meg egyre inkább nyomasztott, hogy az anti-tévé elvem ment a kukába.

Nem a távirányítót nehéz megtalálni, hanem az arany középutat

Tavaly eldöntöttem, hogy ideje helyrerakni ezt a dolgot, és határok közé szorítani a képernyő előtt töltött időt. Némi hiszti árán a gyerekeim is elfogadták, hogy az étkezések mostantól szigorúan kütyümentesen zajlanak, akkor is, ha betegek és anyának dolgoznia kell, és akkor is, ha az összes zöldséget megeszik, amit a tányérjukra szedek. Azt már nehezebben akarják elfogadni, hogy a 30 perc, az 30 perc, és nem 30 meg „még egy kicsiiiiii, Anya”. De a mennyiségen kívül arra is következetesebben odafigyelek, hogy milyen tartalmakat néznek, és hogy utána megbeszéljük, játszva feldolgozzuk, ami megragadta őket vagy esetleg nem értették.

Tudom, hogy az lenne az ideális, ha mindig mellettük ülnék mesenézés közben, hogy a tablet vagy tévé ne a bébiszitter szerepét töltse be, hanem a képernyőidő is közös program legyen, de sajnos ezt sokszor nem tudom megvalósítani. Hosszabb autókázásokra is bekészítem a tabletet, mert inkább az, minthogy nyafogjanak vagy egymást (és az idegeimet) nyúzzák. Mostanra viszont nem vagyok hajlandó emiatt bűntudatot érezni vagy rossz anyának hinni magam, mert tudom, hogy este nem az iPad altatja el őket, hanem a meseolvasás, és hogy egy kis pocsolyázás vagy medencézés még mindig jobban csábítja őket, mint a YouTube.

Ma már nem a zéró tolerenciában hiszek, hanem az arany középútban. Ideje elfogadni, hogy attól nem lesz senki rossz szülő, ha az ovisa inkább a Pizsihősök főcímdalát dúdolja, mint a Boci, boci tarkát. Az vitathatatlan, hogy a témában továbbra is fontos edukálni magunkat (és akár másokat is), hiszen folyamatosan új információk, kutatások látnak napvilágot, emiatt időnként újra kell definiálnunk, hogy mi számít normálisnak és mi a káros. De ugyanilyen fontos, hogy ne ítélkezzünk és bízzunk saját szülői kompetenciánkban.

Te is beleestél abba a hibába, hogy a mesenézés menekülési eszköz lett a káoszból? Tudunk jobb módszereket: