„Tizenegyest nem lehet védeni, csak rosszul rúgni” – hangzik a közhelyes nagy igazság, és van is benne valami. A kapus ilyenkor nagyon kiszolgáltatott helyzetben van, még a gólvonalat sem hagyhatja el, a büntetőrúgó pedig a kapu méretéhez képest rettentő közelről próbálhat túljárni az eszén. A 2024-es Európa-bajnokságon is láthattunk már pár 11-est, például amikor Grúzia számunka – a továbbjutásunk szempontjából – oly szomorú módon legyőzte Portugáliát, vagy amikor a balettozva nekifutó Lewandowski először rontott a franciák ellen, aztán másodjára ugyanoda, csak pontosabban verte be.

Ma megkezdődik az Eb egyenes kieséses szakasza, ahol az eddigieknél is nagyobb szerepet kaphatnak a büntetők: most már nemcsak a rendes játékidőben vagy a hosszabbításban teremthetnek sorsdöntő helyzeteket, hanem döntetlen esetén a szétlövés során is. Emlékezhetünk, az előző kontinenstorna döntője is így dőlt el, akkor az olaszok múlták felül Angliát, míg a 2022-es vébén Argentína is így győzte le Franciaországot. Vannak, akik szerint nem ez a legigazságosabb módja a döntésnek, de a pénzfeldobásnál mindenképpen jobb. Ráadásul hihetetlenül izgalmas.

Mióta rúgunk tizenegyest?

A büntető története a 19. század végére nyúlik vissza. 1891 februárjában a Notts County és a Stoke City közötti FA-kupamérkőzésen történt, hogy a Notts védője kézzel állította meg a labdát a vonalon, a megítélt szabadrúgást pár centiméterről végezte el a Stoke játékosa, de nem tudott mit tenni, a közvetlenül előtte álló kapust találta el. Ekkor fogant meg az ötlet egy bizonyos William McCrum fejében – legalábbis neki, egy ír kapusnak és üzletembernek tulajdonítják –, amit beterjesztett a szövetséghez, és júniusban már el is fogadták. Eleinte nem egy adott pontról, hanem a gólvonaltól 11 méterre lévő vonalról bárhonnan elvégezhette a támadó a tizenegyest, és még a kapus sem volt odaláncolva úgy, mint most. Az idők során természetesen sokat változott az ezzel kapcsolatos szabály, volt, hogy a végrehajtó mozgásának folyamatosnak kellett lennie, de ez már nem számít.

Arany pillanatok a focitörténelemben

Azóta megannyi emlékezetes tizenegyesnek, vagy éppen büntetőpárbajnak lehettünk tanúi. Ott volt például Antonín Panenka pimasz alábökése az 1976-os Eb-döntőben, amit azóta is sokan másolnak. Zinédine Zidane is őt követte a 2006-os világbajnokság fináléjában, csak az övé még a felső léc segítségét is igénybe vette. Vagy mondjuk kapusok oldaláról megközelítve Francesco Toldo parádéja a 2000-es kontinenstornán a házigazda hollandokkal szemben, Gianluigi Buffon hárítása Luis Figo lövésénél a 2003-as BL-elődöntőben, és a már említett Euro 2020-on Gigi Donnarumma, a 2022-es vébén Emiliano Martínez remeklése.

A cikk elején idézett mondat, miszerint tizenegyest védeni igazából nem lehet, erős lábakon áll, de azért nem teljesen igaz. Ne vegyük el a klasszis kapusoktól, hogy amikor az irányra ráérezve, kellő reflexszel és sebességgel, határozottsággal hatástalanítanak egy lövést, az igenis az ő érdemük, nem feltétlenül a lövőjátékos sara. Ezzel együtt átlagosan 70 százalék körüli a sikerráta, a legutóbbi világbajnokságon 76 százalékos pontossággal rúgták a futballisták a büntetőket. Ami az Eb-ket illeti, az idei kiírás kezdetéig 88-ból 62 talált a hálóba, a szétlövéseket nem számítva. Amúgy a győztes kilétéről döntő párbajt is Európa-bajnokságon vezették be, 1976-ban: az volt az az ominózus eset, amikor Csehszlovákia Panenkának is köszönhetően megverte a nyugatnémeteket.

Mitől lesz jó egy büntető?

És bár sok minden változott a tizenegyesekkel kapcsolatban, egy valami soha: a távolság. Talán azért, mert a 11 méter pont ideálisnak bizonyult, érvényesül benne a szankciójelleg, hiszen nagyrészt azért célba talál a labda, mégis van esély a hárításra, a hibára, a drámára. Ha bármelyik irányba elmozdulnánk, jelentősen változnának az esélyek valamely fél javára, a másik kárára.

Az, hogy ki mennyit készül a rögzített helyzetekre, mennyit gyakorolja ezeket a lövéseket, nagy szórást mutat, nem ritka, hogy a kapusok például puskát írnak, hogy az ellenfél csapatából ki hová szokott célozni. Ugyanis a 11-esek sikere két tényezőn múlik leginkább: a sebességen és az irányon. Ha például 130 km/h körüli sebességgel zúdul a labda a kapu irányába, a kapusnak mindössze a másodperc törtrésze, úgy harmada áll rendelkezésére, hogy védjen. Ez kábé megegyezik az ember reakcióidejével, szóval csak akkor van esélye, ha a lövés pillanatára eldönti, merre indul.

A bath-i egyetem kutatói emellett meghatároztak egy úgynevezett vetődési hatótávot (jó, ez elég szabad fordítása az eredeti diving envelope-nak), ami azt mutatja meg, mekkora területet tud lefedni a kapus, ha minden erejét bevetve dobja el magát. Ha ezen belülre céloz a rúgó, akkor 50 százalékos a sikerráta, ha ezen kívülre, akkor 80. Viszont ez a „hatótáv” a kapu mintegy 70 százalékát fedi le, azaz a maradék 30-ra érdemes célozni. Ez pedig leginkább a felső részeket jelenti, oda ugyanis igen nehezen érhet oda bármilyen jó hálóőr.

Mindezek tetejébe 1997-ig a kapusnak középen kellett maradnia, nemcsak a vonalon, később viszont bejött az új szabály, hogy oldalirányban mozoghat. Ezzel folyamatosan változik a „hatótáv”, hiszen az egyik oldalt jobban lefedheti, a másikat szabadabban hagyhatja. Vannak kapusok, akik tudatosan trükköznek is azzal, hogy egészen picit ellépnek valamelyik irányba, ezzel próbálnak beférkőzni a lövő tudatalattijába, sugallva, hogy jobbra vagy balra nagyobb hely maradt, de persze pont arra fognak vetődni. Más kérdés, hogy a támadókat sem kell félteni, okosan tudnak a nekifutás sebességével játszani, és a kapust elmozdítani.

Az egész az idegek harca

2009-ben az exeteri egyetem kutatói a büntetőrúgók szemmozgását figyelték meg egy kísérlet során. A rúgók először csak azt az utasítást kapták, hogy a legjobbjukat nyújtva próbáljanak betalálni, másodjára viszont belengettek nekik némi pénzdíjat, hogy nyomás alá helyezzék őket. Azt figyelték meg, hogy az izgatottabb lövők hamarabb néznek a kapusra, és tovább is tartják rajta a szemüket, és kevésbé rúgnak szélre. Ezekben az esetekben nagyobb volt a hibaszázalékuk is, a felszabadultabbak tizenegyeseit ritkábban lehetett kivédeni.

Ez azt is megmutatja, hogy bár a fizikát alapul véve a keményen és magasan meglőtt büntetők a tutik, azért a játékos nem robot, a helyzet nem ennyire egyszerű. A nagy téttel bíró meccseken a játékosokat könnyebben agyonnyomja a teher, kényszernek érzik, hogy be kell találniuk. Ekkor pedig a bangori egyetem tanulmánya alapján sokkal nagyobb eséllyel követnek el olyan hibát, amit épp el akarnak kerülni. Aki arra koncentrál erősen, hogy ne rontson, rontani fog. Ha nagyon okosan akarjuk helyezni, talán a kapufát találjuk el, vagy még a kaput sem.

Ehhez a műfajhoz tehát nemcsak jó rúgótechnika és kellő lövőerő kell, hanem hideg fej is, ami a legkritikusabb pillanatokban is velünk van. Onnantól csak rajtunk áll, melyik sarkot célozzuk, vagy bevállalunk-e olyan vagány megoldást, mint Panenka, Zidane, Pirlo vagy Totti. De ne feledjük, ott áll velünk szemben egy másik ember, akin ugyanúgy ott a világ szeme, de pont a büntetők természete miatt sokkal kevésbé fogják kikezdeni, ha egyet sem hárít. És ez is nagy előny lehet.

(forrás: Wired)